1.fejezet
Az a szörnyű nap…
Senki sem gondolta, hogy ilyen szörnyű napnak nézünk elébe. Barátnőmmel, Marennel, színházba készültünk. Már a készülődés alatt gyászos hangulat ült ki ránk, amit én nem értettem, de annyira nem voltam bátor, hogy meg is kérdezzem, hogy Maren így érzi-e,
A fürdőszobában készülődtem , mikor megcsúszott a rúzs a kezemben ijedtemben. Maren ordított a másik helységből:
- Kész vagy már? A színház nem vár meg minket! Siess már!
- Jó, jó máris kész vagyok. – Letörölte a megcsúszott rúzs nyomát és kirohantam felkaptam kabátom és már otthon sem voltunk.
Az út a színházig nagyon lassan telt. Ma valahogy nem érdekelt az előadás sem. Semmi nem érdekelt. Maren néha próbált valami jó témát feldobni, de valahogy most beszélni sem volt kedvem. Pedig vele mindent és mindenhol meg tudtam beszélni. De most nem ment.
Odaértünk a színházhoz, az épület mindig elvarázsol. Most viszont egy férfi varázsolt el. Egy barna, göndör hajú férfi. Mosolygott rám, zavaromban még visszamosolyogni is elfelejtettem. Gyorsan elkaptam tekintetem és csak pár pillanat múlva néztem vissza. Még mindig nézett és mosolygott.
- Maren, van valami megmosolyogtató az arcomon?
- Miért lenne? – kérdezte vonakodva
- Mert az a férfi ott a sarkon, folyamatosan bámul és mosolyog.
- Melyik férfi? – kérdezte szemrehányóan-
- Aki ott ál…. – s mire odamutattam már nem volt ott senki.
Túlléptem magam a megbámuláson és a ruhatár után elfoglatuk a helyünket az első sor közepén. A darab nagyon izgalmas volt, csak éppen a hangulatom nem volt megfelelő hozzá. Az első felvonás végen viszont valami furcsát vettem észre. Ott állt a színpadon az a férfi, aki úgy bámult. Meglátott az első sorban és ismételten rám mosolygott. Zavaromban éreztem, ahogy az arcom elpirosul, és hirtelen ( ami jellemző is rám) elfordítoma fejem.
A 2. felvonás elején ismét ott volt a srác a színpadon. És ekkor…. Hirtelen egy elem valahogy idő előtt jött fel és átszúrta a mosolygós férfit. A színházban néma csend lett és a fiú próbált segíteni magán, és addig fészkelődött míg az ölembe nem esett. Rám nézett sajnos már nem mosolygott.Tudtam segítenem kell. Orvosért kiabáltam, de senki sem mozdult. Éreztem, ahogy a könnyeim lefolytak az arcomon. Nem tudtam parancsolni érzelmeimnek. Még egyszer utoljára rám nézett és mosolygott. Annyit még mondott : Köszönöm. Én meg addig ordítottam még végre egy orvos oda nem talált hozzánk. Maren tágra nyílt szemekkel nézett engem. Az orvos rám nézett. Sajnálom, itt már nincs mit tennem. Úgy éreztem cserben hagytam a férfit. Néztem már nyugodt arcát. Szép kék ruhám a vérében tocsogott, de nem foglalkoztam vele. A színház egyik alkalmazottja jött oda hozzám, hogy hív egy orvost, aki segíthet. Tudtam, erre nem lesz szükségem. Magam is fel tudom dolgozni ezt. Legalábbis azt hiszem.
Marennel hazamentünk közös albérletünkbe. Továbbra sem beszéltem, egész úton csak magam elé bámultam. Ő is még a sokk alatt állt.
Én magamon nem tudtam kiigazodni, olyan fájdalmat éreztem magamban, mintha a szívem egy darabját is magával vitte volna a halálba a fiatal férfi. Pedig előtte egy fél órával pillantottam meg mosolygós arcát. Abban a percben elvarázsolt. De akkor is… ez a fájdalom, amit érzek, amit az agyam nem tud elfogadni, vagy egyszerűen csak feldolgozni.
Úgy éreztem aludnom kell, így amint hazamentünk ruhámat lecserélve vettettem be magam az ágyba…
